Szent István Gimnázium Öregdiák Baráti Kör

Interjú Becker Istvánnal, az Öregdiák Baráti Kör tiszteletbeli elnökével

Fanni: Milyen volt az élete az István Gimnázium előtt, mikor született, hova járt iskolába, általános iskolába, meg hogy egyáltalán milyen volt gyerekként az élete?

Becker István: 1925-ben születtem, szüleim 1929-ben költöztek ide, a mai Cházár András utcába. A  Dózsa György úti (régen Aréna úti) iskolába jártam elemibe. Az elemiről csak azt tudom mondani, hogy nagy élményeim voltak; az egyik élményem az volt, amikor Gróf Apponyi Albert meghalt (trianoni diktátumnak a magyar képviselője). Akkor az ágyútalpakon ott vittékel a halottaskocsit. Ugyanilyen élményem volt Endresz Györgynek a temetése, (első magyar, aki átrepülte az óceánt), nekünk, gyerekeknek ez volt a nagy élmény. Különben más elemi élményem, amit érdemes lenne megemlíteni, nem volt. Amikor elvégeztem az elemit, (van egy öcsém, egy évvel fiatalabb, egyszóval mindent együtt csináltunk) akkor jött a kérdés, hogy hogyan tovább. Természetesen adódott a Szent István Gimnázium, mert két házra volt a lakásunktól. Úgyhogy 1935-ben beiratkoztam a Szent István Gimnáziumba, ahol egy kitűnő osztályfőnököm volt (Marczinkó Andor), akkor kezdődött az igazi tanulás. Nagyon sokat tudnék mesélni az „Istvánról”, nem is tudom, melyiket említsem, talán inkább mégis a sporttal foglalkoznék. Gimnáziumban nem voltam olyan jeles, mint a mellettem ülő; a tanáraim mindig próbáltak arra sarkallni, hogy csak egy kicsit tanuljak többet, hogy jeles legyek, de hát nekem futballozni kellett, zongorázni, harmonikázni, nem értem rá jelesnek lenni. Gimnáziumi élményeim közül talán elmesélném, hogy 1938-ban volt Magyarországon az úgynevezett eukarisztikus kongresszus (katolikus vallásúaknak a világkongresszusa). A gimnázium itt volt ugye a liget sarkán, a Hősök terén pedig volt a központi rendezvény. Minket, katolikusokat arra kértek fel, hogy öltözzünk ministráns-ruhába, és ebben vettünk részt az eukarisztikus kongresszuson.

A sportról annyit, hogy a Szent István Gimnáziumban kitűnő tornatanárok voltak, és sok lehetőségünk volt. Nekem az a szerencse jutott, hogy eveztünk a Nemzeti Hajósegyletben. 16 éves voltam; a Nemzeti Hajósegylet pedig olyan kedves volt, hogy az istvánosokat befogadta oda sportolni. 12-15 fiú járt rendszeresen evezni, és a legjobb az, hogy megnyertük a KISOK Bajnokságot (Középfokú Iskolások Sportköre). 21 éves korig lehetett ebben benne lenni, és megnyerték ugye az istvánosok, és hát legyek büszke, én is a négyesnek tagja voltam.  Olyan versenytársaink voltak, mint Újvidék, Esztergom… (akkor Újvidék Magyarországhoz tartozott, és az újvidékiek nagyon jó evezősök voltak). Szóval ez volt nekünk sport szempontjából a legnagyobb élményünk.

 1943-ban került az érettségire sor, nekem az a pechem volt, mert 6 hétig súlyos beteg voltam az érettségi előtt, így hát nem tudtam készülni, szóval az eredményeim éppen hogy „jó” eredményűek lettek, nem jelesek. Pedig szerettem volna, de hát 6 hetet nem lehetett akkor már bepótolni.

F.: Megkérdezhetem esetleg, hogy ki volt a kedvenc tanára? Mi volt a kedvenc tantárgya az Istvánban?

B.I.: Ez alatt a 8 év alatt a matematika és fizika tanáraimat szerettem, hisz így lettem ezután mérnök; de az utolsó évünkben volt egy remek történelem tanárunk. Ezt a tanárunkat azért becsültem nagyon, mert nem egyszerűen elmesélte a történelmet, hanem ok-okozati összefüggéseiben magyarázta el, hogy miért történtek ezek. Nagyon nagy élményünk volt, hogy ilyen történelem tanárunk volt.

F.: Tudna mesélni az osztályáról és osztálytársairól, barátairól?

B.I.: Osztálytársaimról annyit szeretnék mesélni, hogy voltak jó futballozók… Kiss Sándort név szerint azért említem, mert ő a Nemzetközi Jogászoknak volt a feje Strassburgban, szóval ő egy nagyágyú volt.  Tóth Dezsőt is említem, mert ő még Magyarországon, a szocialista világban volt oktatási miniszter. Úgyhogy jó osztály volt. Annak idején voltak a zsidótörvények, a mi osztályunk olyan összetartó volt, hogy semmiféle antiszemita probléma nem merült fel. Egyetlen egy osztálytársunk, még 1939-ben emigrált Argentínába. Az osztályunk egész békésen fogadta ezeket az időket.

F.: Általánosságban kérdezném az iskoláról, milyen volt ott az élet? Voltak ott szokások, például egyenruha?

B.I.: Nekünk egyensapkánk volt, ami úgy nézett ki, hogy volt egy logó a sapkánkonelöl. És még az volt az érdekes, hogy az elsősöknek egy vékony csík volt a sapkájukon, míg a másodikosoknak két vékony csík, harmadikosoknak és így tovább… Aztán az ötödikeseknek, akik már úgynevezett felsősök voltak, egy vastag csíkjuk volt; aztán a hatodikosoknak egy vékony ésegy vastag, és ez így ment végig. Szóval, ha te találkoztál egy istvánossal, te rögtön tudtad, ő hányadikos. Persze ez annak idején kötelező volt, minden nap, az utcán is. Szóval még az utcán is, ha végignéztél, tudtad, hogy melyik diák melyik iskola tanulója.

Janka: Felteszem, idétlen kérdésnek fog tűnni, de milyen volt a menza, vagy volt-e büfé?

B.I.: Menza nem volt, büfé nem volt, de az volt, hogy mindenki igényelhetett tejet és kiflit, és ezt az ablakba tették, onnan lehetett elvenni, de ilyen szervezet, ami manapság a diákoknak van, olyan nem volt.

F.: Tudna még mesélni az iskolán kívüli programokról, például osztálykirándulásról?

B.I.: Elsőtől negyedikig cserkész voltam. A hármas számú Regnum Marianum cserkészcsapatában voltam őrsvezető, csapattitkár. Szégyellem bevallani, de amikor negyedikes lettem, fejembe szállt a dicsőség, azt mondtam, nekem elég ebből a fegyelemből, szóval negyedikes koromban otthagytam a cserkészetet. Nagyon sajnálom, mert a későbbi években is olyan élményeket adott a nagyoknak, minthogy a hetedik-nyolcadikosok vízicserkészek lettek, és nagy túrákat csináltak.

F.: Most kissé személyesebb témára terelném a szót, mesélne arról, hogyan ismerkedtek meg a feleségével?

B.I.: Érdekes történet volt… Télen mindig jártunk a műjégre, persze aki megengedhette magának, mi is jártunk az öcsémmel. Én akkor 16 éves voltam, mikor a feleségem 14 éves, nagyon helyes kislány volt. Ott találkoztunk először; mint mondtam, kitűnő tanuló volt. Az első beszélgetés-témánk a pun háborúk voltak. Ez nagyon emlékezetes maradt számomra, így kezdődött a mi életünk. A nagy szerelem, ami – hála Allahnak – még ma is tart. (Allahot egyébként viccből mondom, egy évigkint voltam Egyiptomban, majd erről később mesélek…)

F.: Visszatérve az iskolához, hogy alakult a kapcsolata az iskolával érettségi után, beleértve például az osztálytalálkozókat?

B.I.: Az érettségi  1943-ban volt, utána jött a háború, aminek következtében hadifogságban is voltam, amiből 1946-ban érkeztem vissza, azután semmilyen kapcsolat sem volt az iskolával. Hozzá kell tennem, hogy maga az iskola se volt már meg a háború után, ugyanis az iskola a háború idején orosz hadikórház volt.

Ági néni (a felesége): A mai Ajtósi Dürer sor helyére lettünk mi diákok átirányítva, és ott ültünk az utcákon. Ott voltunk kénytelenek tanulni az érettségire, ahol is a fizikatanár annyit mondott, hogy tanuljunk meg például 18 oldalt holnapra, én pedig megtanultam azokat az oldalakat a petróleumlámpa fényénél.

B.I.: Én azt az időt hadifogságban töltöttem, úgyhogy nekem nem volt problémám a tanulással. A kérdésedre visszatérve, amikor elérkezett az osztályunknak a 25. érettségi találkozója, azt én szerveztem meg, méghozzá a Gundelben, ami akkoriban egy megfizethető, normál étterem volt. Az volt az érdekes, hogy volt olyan osztálytársam, akit 25 év után nem ismertem meg! Hisz amikor legutoljára találkoztunk, egy 18 éves fiú volt, akkorra meg egy érett ember, bajusszal, szakállal! No de ahogy ültünk az étteremben, a szomszédos asztalnál ült egy csomó öreg bácsi. Odamentem, bemutatkoztam, hát kiderült, hogy ők is Istvánosok voltak, körül-belül 50-60 évesek. Na és akkor jött egy 1-2 éves szervezés, hogy beszervezzük az osztályokat; kerestünk egy embert, aki vállalta, hogy értesíti a többieket az Istvános öregdiák találkozóról. Először a Fészek-klubban volt, volt egy az Írószövetségnél is; de a megoldás az volt, hogy amikor Szakáll Istvánné lett az igazgatónő, aki rendbe hozatta az iskolán belül a Dísztermet, és lehetővé tette, hogy ezeket az Istvános öregdiák találkozókat ott tartsuk. Persze lehetett ott ételt-italt kapni, és hát a legfontosabb: otthon voltunk! Szóval egészen más atmoszférája volt ezeknek a öregdiák találkozóknak.

F.: És hogy történt a kapcsolatfelvétel a régi diákokkal?

B.I.: De még milyen nehéz volt! Telefonon, írásban, ugye akkoriban még nem volt internet; nekem 2 évembe tellett, míg össze tudtam szedni minden osztályból egy embert, aki vállalja a közvetítést.

F.: A gimnázium után milyen főiskolán, egyetemen tanult tovább? Valamint hogy született meg ez a döntés, hogy hol folytatja a tanulmányait?

B.I.: Ha egészen az elejétől kezdeném… A nagyapám egy sváb ember volt (esztergályos lakatos mester), de aztán sajnos kapitalista lett, gyára volt, ami nekem különben egy elég hátrányos helyzetet jelentett. Én csak esztergályos inas voltam, amikor felszabadultam, már esztergályos segéd lettem. Mikor a gimnáziumban 14-15 éves voltam, a nagyapám azzal a gondolattal jött, miszerint szép-szép ez a gimnázium, de nem volna jó valamilyen szakmát tanulni? És akkor a család úgy döntött, hogy mi szakmát fogunk tanulni, ami azt jelentette, hogy minden szabad időnket Vácon, a nagyapám kisüzemében töltöttük inasként. Így hát, amikor elértük azt az időt, amit az inasoknak kellett letölteni, akkor a váci ipartestületnél levizsgáztunk, így lettem esztergályos segéd. Úgyhogy nem akármilyen munkásszármazású vagyok, habár ez nem teljesen igaz, hiszen apám szemorvos volt. Viccből azt szoktam mondani, hogy én egy munkás-paraszt-értelmiségi vagyok; ebben sok igazság van, ugyanis a hadifogság után egy évig mezőgazdasági segédmunkás voltam (amit Magyarországon parasztnak neveztek…). Miután a Műegyetemet elvégeztem, akkor már értelmiség lettem.

Á.: Akkoriban nem nagyon volt elhanyagolható az emberek előélete, ahogy így végigjárta ezeket a bizonyos lépcsőfokokat…

B.I.: A Műegyetemen szerencsém volt, általában jelesre vizsgázgattam, de amikor a harmadévemben szigorlatoztam, akkor az egyik híres professzor, GillemotLászló meghívott demonstrátornak, ami annyit tesz, hogy a tanszéken ott segédkezik, de még ugye nem végzett. A következő évben meghívott tanársegédnek, így hát öt évig a Műegyetemen voltam tanársegéd. Ez akkoriban egy nagy dolog volt (nem pénzben, a tanársegédnek nem volt nagy fizetése), de a mi tanszékünk olyan szerencsés volt, hogy az iparnak dolgozott, és a bevételből mindig kaptunk pénzt, szóval a tanársegédi fizetésen túl mindig tudtunk egy kicsivel többet keresni. Ez a professzor egyébiránt egy világhírű professzor volt, mechanikai technológia, anyagvizsgálat, anyagszerkezet volt a tudományterülete. Hálás vagyok a sorsnak, hogy öt évig nála lehettem tanársegéd, mert ez aztán meghatározta az egész további életemet. Elmesélhetem, hogy a Műegyetemen pont azon a tanszéken kaptam elégtelent, ahol tanársegéd voltam, na de hát az egy igazságtalan dolog volt:

A háború után szüleim Vácon voltak, és én is az idő nagy részében Vácon voltam, 1947-ben beteg lettem; úgyhogy a bejelentett vizsgára nem tudtam elmenni. Jelentkeztem legközelebb, jöttem újabb vizsgára, aztán a docens kissé kiborult rám, hogy miért nem jöttem vizsgára, nem akarta elfogadni az orvosi bizonyítványomat, miszerint beteg voltam. Azt kérte tőlem, hogy mondjam el a rokkát. Hát még szerencse, hogy a Bolygó hollandi operában láttam, hogyan használják, így az akkori ismereteimből elmondtam, amit tudtam. Aztán nagyon dühös volt a tanár, hogy én tudom, mi az a rokka; így hát azt mondta, mondjam el a rokka munkameneteit. Mondtam, hogy adagolás – erre kijavított, hogy az nem adagolás, hanem etetés! Ezzel a szóval, meg azzal, hogy jöjjek máskor, kirúgott. Nos, hát így történt az, hogy azon a tanszéken elégtelent kaptam.

Kérdezi a prof, hogy hány nyelven beszélek. Hát, mondom, jól beszélek németül, miután ugye egy évig Ausztriában voltam az amerikai hadifogság után. „Az kevés! Ha itt akarsz maradni a tanszéken, akkor legalább két nyelven kell tudni fordítani!” Nem beszélni, hanem szakirodalmat fordítani. Hát igen ám, de akkor (1950-ben…) nem volt angol nyelvkönyv! Honnan tanuljak angolt?Az Istvánban tanultam latinul, franciául… Hát, a latinból és a franciából, a németből az angol szöveget úgy, ahogy megértettem, de hát… Szóval mikor aztán lehetőségem volt, akkor elkezdtem angolul tanulni, de bevallom nektek, hogy nem voltam nyelvtehetség. Fordítani tudtam, de folyékonyan angolul nem.

Á.: - A nyelvtanulásról csak annyit, hogy akkor már házasok voltunk, mikor elkezdett angolul tanulni, sőt, már vártam a babát is, a nagyobbik fiamat. Az angol tanár meg csak reggel hétkor ért rá órát adni, úgyhogy terhesen föl kellett kelni, mikor még rosszul van egy kismama - majd megtudjátok - és akkor jött hétkor az angoltanár, és hát közösen volt angolóránk, nem volt minden nehézségtől mentes az angoltanulás.

B.I.: - Na, hát, ha már az angolnál tartunk, akkor azzal folytatnám, hogy 1955-ben kerestek olyan mérnököt, aki tud hegesztési varratokat röntgenvizsgálni és tud angolul. Na, most én perfekt voltam a röntgenvizsgálatban, ez a tanszéknek a fő foglalkozása volt, de hát angolul beszélni? Hát fordítani azt tudtam… Jelentkeztem, hogy hát kérem szépen… szakmámat ismerik, ugye, de hát angolul beszélni nem tudok. Azt mondta a beruházásnak a vezetője: „Nézze meg, elvtárs!” (Akkor még elvtárs voltam… Nem párttag voltam, csak elvtársnak hívtak.) ,,Nézze, ha találunk valakit, aki ugyanúgy ért a szakmához, de jobban beszél angolul, akkor ne haragudjon, de…” Mondom:

,,Természetesen!” Tehát akkor aztán kerestem egy nénit, akihez rendszeresen jártam, hogy valamennyire tudjak angolul beszélni. 1956-ban jött volna az El Tabini Egyiptomi Erőműnek az építkezése, ahol nekem a hegesztési varratok röntgenvizsgálata lett volna a feladatom. Igen ám, de 1956 októberét ugyebár nektek nem kell bemutatni, de amit nem biztos, hogy tudtok, hogy ugyanekkor, hála Istennek, Egyiptomban volt a szuezi krízis! Amikor az angolok és az egyiptomiak összevesztek a szuezi csatornáért és ott is kitört a háború… Most miért mondom, hogy hál’ Istennek? Azért, mert mi magyarok nem tudtunk szállítani erőművet a mi 56-unk miatt, az egyiptomiak pedig nem voltak fogadóképesek.

Á.: - Különben hiányzik egy gondolat még, hogy az El Tabini Erőművet az egyiptomiak úgy, ahogy van, az egészet Magyarországtól rendelték meg.

B.I.: - És mi szállítottuk, minden részletét!

Á.: - A nyersanyag odaszállításától kezdve a teljes kivitelezésig az egész garnitúra a magyar mérnökök, munkásoksikere…

B.I.: - Úgyhogy mi nem tudtunk szállítani ’56 miatt, de hála Allahnak, az egyiptomiak nem voltak fogadóképesek a szuezi krízis miatt, úgyhogy mindkét ország részéről egy éves eltolás következett be. 1957 augusztusában repültem Egyiptomba… El Tabin Kairótól délre, harminc kilométerre van, közvetlen a Nílus partján. A Nílus maga nekem egy nagy csalódást jelentett, mert az egy olyan barna, kávészínű folyadék.

F:- Hát igen, az elég koszos.

B.I.: - Nekünk nem is szabadott benne fürödni… De hát minden egyébként megvolt, a munkán rendesen dolgoztunk…

Á.: Meséld el hogyan kezdődött az építkezés!

B.I: - Hát az építést az azzal kezdték, hogy a helyszínről ki kellett fogni a kígyókat.

Á.: - A sivatag szélén épült az erőmű.

B.I.: - Én akkor nem voltam lent, én azt nem láttam, mert én csak akkor jöttem, amikor már a kazánokat szerelték. De az egyik kollégám mesélte, hogy Kairóból jöttek a kígyófogók, akik egy bottal, ahogy TV-ben is látja az ember, fogják a kígyót és be a zsákba. Megint… be a zsákba. De olyan rutinszerűen! Mesélte a kollégám, hogy ő csak bámulta. Kígyóval egyébként volt élményem Egyiptomban, mert nem messze a mi munkahelyünktől, Heluánban volt Afrika legnagyobb csillagvizsgálója. Hát, mint afféle érdeklődő ember, én is elmentem egyik este a csillagvizsgálóhoz. Bekopogtam, bemutatkoztam; ,,Becker István, Magyarország.” ,,Ja, a Puskás, Puskás!”.

Á.: - Őt ismerték mindenütt.

B.I: - Úgyhogy a csillagász-fizikus rögtön beinvitált, megmutatott mindent, életemben akkor láttam először a Holdnak a részleteit. És akkor megkérdezi tőlem, hogy nem akarom-e megnézni a földrengésjelző szeizmográfot. Hát, ha már ott vagyok, miért ne nézném meg? ,,Na várjon egy picit, hozom a kulcsot!” Elhozza a kulcsot, kimegyünk az épületből, 20-25 méterre le kellett menni a pincébe, aztán beteszi a kulcsot és kérdezi, hogy van-e gyufám. Mondom: ,,Igen, van gyufám”, rögtön cigarettát is nyújtottam. Én nem cigarettázom, csak mindig volt nálam cigaretta… ,,Ja, én nem dohányzom!” Meggyújtja a gyufát, kinyitja az ajtót, bedugja az égő gyufát, körülnéz, majd int nekem, hogy jöhetek. A következő ajtónál megint meggyújtja a gyufát, kinyitja az ajtót, bedugja a gyufát, körülnéz, jöhetek. Hát megkérdeztem, hogy ez a ceremónia ez mit jelent. ,,Ja, hát két héttel ezelőtt két óriáskígyó volt itt, és azért az égő gyufát a kígyók nem marják meg”, úgyhogy így juthattam be. Hát, attól kezdve úgy gondoltam, hogy le van érdekelve ez az egész szeizmográf, menjünk innen minél előbb! Csak a kígyók miatt jutott eszembe, hogy ott ez egy lehetséges eset volt, de baj nem volt… Ami érdekes volt ott talán a rengeteg szúnyog, mert akkor még minden tavasszal nagy árvíz volt a Níluson, jó értelemben vett árvíz, mert az ellátta a környezetét nedvességgel és Szudánból hozott a föld számára értékes anyagokat. Sajnos ez most megszűnt, mert amióta fölépítették azt az óriási nagy vízierőművet az oroszok, azóta nincs ez a rendszeres árvíz…

Á.: - Asszuáni gát, talán ilyen néven hallottátok.

F: - Igen, ezt tanultuk földrajzon.

B.I.: - De amikor ez az árvíz volt, akkor szúnyogok milliói jöttek… Úgyhogy amikor autóval - volt nekem egy autóm - lementem Kairóba, akkor el kellett indítani az ablaktörlőt, mert a szúnyoghullák odaragadtak! A visszapillantó tükörről egy fél centiméter vastag rétegben kellett leszedni a tetemeket.

Á.: - És a szkarabeuszokról nem is mesélsz?

B.I.: - Hát azok ártatlanok voltak… De a másik, ami még zavart minket, a legyek. Rengeteg légy volt ott és hangya. Na a hangyáról, ha megengeditek, elmesélek egy esetet, ami emlékezetes maradt. A feleségem a legjobb süteményekkel egy alumíniumdobozt telerakott és én első este csak egyet vettem belőle, hogy minél tovább tartson. Becsuktam a dobozt, föltettem a szekrény tetejére, majd másnap reggel kinyitom a dobozt… egymillió hangya…

Á.: - Mozgott a sütemény!

B.I: - Mintha mozgó mákos tészta lett volna… És akkor jött a probléma, hogy lehet a hangyák ellen védekezni? Akkor megtanítottak, hogy ha én az asztalt a hangyák ellen akarom megvédeni, akkor veszek négy konzervdobozt - üreset! - teletöltöm vízzel és az asztal lábai alá teszem úgy, hogy azok a vízben legyenekmert a hangyák a vízen keresztül már nem tudnak följönni. De különben ugyanezt tettem az ágyam lábai alá is, mert különben hát jöttek volna. Egy alkalommal megyek a szobámba, az asztalon hangyák… Lenézek, minden stimmel… Egy ponton érintkezett a terítő a fallal! És a hangyák megtalálták azt az egy pontot, hogy fölmenjenek! Ugyanilyen élményem volt, hogy esténként írtam haza levelet a lámpánál és egyszer csak nézem, mi megy ott… egy bogár mászik el. Egyszerűen automatikusan eltapostam, hogy ne zavarjon. Írok tovább, negyed óra múlva lenézek, ott egy nagy barna folt. Millió hangya húzta ezt a dögöt! Leálltam az írással és néztem, hogy ezek a hangyák ezt a nagy bogarat hogyan tudják egy irányba húzni. Mi emberek képtelenek lennénk a testünknél százszor nagyobb tárgyat egy irányba húzni, mi mind különböző irányba húznánk…

 Egészségi dologról sajnos el kell mondanom egy peches esetemet. Nekem volt ott egy úgynevezett sötétkamrám, mert annak idején még a röntgen filmeket elő kellett hívni. És a sötétkamrában természetesen volt egy analitikai mérleg azért, hogy a vegyszereket kimérjem. Eddig minden rendben volt. Jön a főnököm, hogy: ,,Te Pistám, Kairóból jön öt kiló klór-mészpor, légy szíves mérd ezt ki kétdekás zacskókba azért, hogy az arab segédmunkás a kutunkba óránként szórja be ezt a fertőtlenítőt. ,,Jó, hát természetesen”, a sivatag szélén az ember nem nagyon vitatkozik azért, mert nem röntgenes munka. Elkezdtem szétmérni, aztán egy idő után nehezen lélegzem… Mi van? Hát, kinyitom az ablakot (akkor ott 38-40 fokban az ember nem nyitja ki az ablakot), hogy hát levegő jöjjön. Nem javul, akkor elhagyom a helyiséget, fulladozom… Az egyik kolléga megkérdezi: ,,Mondd Pistám, te asztmás vagy?” ,,Hát én nem tudom, azt se tudom mi az az asztma, még asztmás embert se láttam!” ,,De hát úgy fulladsz, mint egy asztmás!”. Na most neki volt valami gyógyszere, amivel kicsit tudott segíteni. Abbahagytam a munkát, elmentem a szobámba, lefeküdtem, kicsit tudtam aludni, erre éjjel megint elkezdődött. De semmi gyógyszerem nem volt! Az egyetlen, amivel tudtam segíteni, hogy kockacukrot vettem be és nyalogattam. Másnap reggel dolgozni kellett,hulla fáradtan dolgozom… Nappal nem volt bajom, este megint, éjszaka. Egyszer megyek a főnökömhöz, hogy: ,,Te főnök, nekem valami bajom van, mert nem kapok levegőt.” ,,Azonnal menj be Kairóba!”, s ott volt nekünk egy kijelölt belgyógyászunk, Dr.Risól Lévi  nevű kitűnő belgyógyász, megvizsgál… Azt mondja ,,Hát ez asztma!”. Aztán megnyugtat engem: ,,Hát nézze, az asztmában nem lehet megfulladni, az asztmától az ember szívgörcsöt kap és attól hal meg!”.

Á.: - Nagyon megvigasztalt minket…

B.I.: - Hát igen, nagyon megnyugtatott. És azután elkezdődött egy hathetes sorozat, kereste azt az allergént, ami nálam az asztmát kihozza. Mert nem szívasztmám volt, nem tüdőasztmám, valami allergén. Próbálkozott mindennel, még olyat is kaptam, amit csak terhes anyák kapnak, de nem voltam terhes… terhelt igen! És hat hét után megtalálta azt a gyógyszert, amit aztán évekig használtam. Igen ám, csak azt a gyógyszert nem lehetett Magyarországon kapni. Szerencsém volt, hogy én többször jártam külföldön – majd arról külön mesélek – és valahányszor külföldön jártam, mindig négy-öt dobozzal vettem. Így egy pár év alatt ez a gyógyszer annyira rendbe hozott, hogy, hál’ Istennek, még mindig itt állok és tudok veletek beszélni! Jó, vannak dolgok, amiket nem tudok… Százméteres síkfutást például nem vállalok.

Á.: - Nincs már kisebb futás sem!

B.I.: - Hát igen, lányok után például nem futok… mert asztmát kapok!

B.I.: - Hát, nekem olyan professzorom volt, aki nekünk fiataloknak tanította az előadást is, hogyankell előadást tartani! Olvasni nem szabad, sétálni jobbra-balra nem szabad, hanem mindig szembenézni azzal, akinek előadást tartasz, hogy érezze, hogy neked beszélek. Aztán minden komoly dolog előtt le kell halkítani a beszédet, le kell lassítani… Utána az ember a fontos dolgot hangosan mondja, ezzel kelti föl az érdeklődést. Szóval ilyen apróságokat tanított nekünk és ezek nagyon jól beváltak! Természetesen a hangerő is, mert amikor még ilyen tanársegédek voltak, akkor a Műegyetemnek a nagy előadótermében, amit Auditorium Maximumnak neveztek, akkor még nem volt mikrofon… Hát akkor olyan hangosan kellett beszélni, hogy az utolsó sorban is meghallják az emberek.

B.I.: - Na, amit még szívesen elmesélnék Egyiptomról az az, hogy miniszteri engedéllyel megengedték, hogy a feleségem lejöjjön férjlátogatásra. És a két fiunk otthon kellett, hogy maradjon, mint túsz, Három hét volt, ugye?

Á.: - Körülbelül.

B.I.: - Három hétig ott volt velem Egyiptomban, de nem a hegesztési varratokat vizsgáltuk akkor, hanem a főnököm szabadságra engedett és megnézhettük a nevezetességeket. Nem is annyira a piramist, mert hát az már mindenkinek a könyökén jön ki, hanem ott délen Luxort, Asszuánt…

Á.: - Vonattal utaztunk és a Níluson hajón jöttünk vissza.

B.I.: - Felejthetetlen élmény volt! Beültünk este a vonatba, s reggel, mikor megérkeztünk, tele volt a szánk homokkal. Pedig le volt húzva a roló, csak ugye a sivatagról mindenhonnan jön a homok. Na, mostan Egyiptomról azért nem beszélek tovább, mert akkor késő este lesz.

Bodza: - És milyen más külföldi útjai voltak?

B.I.: - Hol kezdjem? Mert Albániát és Portugáliát kivéve minden európai országban voltam.

F.: - Úristen! Én is szeretnék ennyit utazni!

J.: - És mi kapcsán? Munka?

B.I: - A kérdés jogos! Miután ugye már elhencegtem, hogy németül és angolul is tudtam beszélni, így tagja lettem a Nemzetközi Hegesztő Intézetnek – International Institute of Welding, IIW. És ennek minden évben volt nyáron egy konferenciája és a Gépipari Tudományos Egyesület itt, Budapesten megszerezte a devizát és így minden nyáron kimehettem az évi konferenciára. Kezdődött az első Párizzsal. Hú, nagy dolog volt, most nem azt mondom, hogy kommunista országból, de szocialista országból Párizsba kijutni! Egy magamfajta nem párttag embernek, ugye… Az volt az első és aztán jöttek egymás után, Stockholm, Prága, Madrid, úgyhogy olyan szerencsém volt, hogy tényleg rengeteg felé utazhattam egy-egy hétre. A családi vonatkozásban viszont minden három évben éltünk azzal a lehetőséggel, hogy – háromévente kapott az ember devizát, ugye -, hogy akkor utazzunk. Ezek közül a legkellemesebb és legemlékezetesebb az volt, amikor feleségemmel és két fiammal Linzből csónakkal leeveztünk Budapestig.

F.: - Az igen!

B.I.: - A dolog azzal kezdődött, hogy a csónakot fel kellett adni teherhajóra, az elvitte Linz-be, a Stadthafenbe, az a kikötő…

Á.: - Városi kikötő.

B.I.: - Három héttel később Linzbe utaztunk, a Stadthafenbe, átvettük a hajót és akkor szépen a Dunán leeveztünk. Egy óriási emlék maradt és hozzá kell tennem, hogy akkor még a Duna az Duna volt! Most mit jelent ez a vicc? Ez azt jelenti, hogy akkor még csak egyetlenegy gát volt. Most az energianyerés miatt hét gát van a Dunán!

Á.: - Duzzasztják.

B.I.: - Úgyhogy a Dunából nem egy gyorsan folyó folyó lett, hanem hét tó! Hét tó egymás után. Úgyhogy ez már nem lenne olyan élvezetes, mert a gyorsan folyó Dunán nem kellet olyan nagyon evezni,vitt a víz. Sátorral, természetesen… Úgyhogy nagy élmény marad a gyerekeknek is, mert a Laci akkor tizenegy éves volt, a Tibi meg nyolc, tehát a gyerekek aránylag kicsik voltak, de ők is eveztek!

Á.: - Viharban körülbelül egyenlő erővel tudtunk evezni. Hát én, mint nő, ugye, meg két fiatal ” férfi”…

B.I.: - Talán egy másik különleges élményem az volt, amikor ketten Norvégiába mentünk. Na most, autóval már akkor, ugye és fölmentünk egészen a sarkkörig…

Á.: - Trabanttal a fjordokig!

B.I.: - Megállunk egy kicsit pihenni, egyszer csak Ági rohan felém: ,,Jaj, gyere gyorsan, itt egy magyar trabantos, nem tud tovább menni! Hát kimegyek, két nő ott áll és a Trabant nem megy. Megnézem… Hát kiderült, hogy az úgynevezett megszakító, ami a gyújtás rendszerben van, az ment tönkre. Most hát szerencse, hogy a Becker-féle tartalékban minden volt, megszakító is, külön komplett tárcsa is. Leszerelem a megszakítót, erre letörik a tartója! Hát ez sakk-matt… Na de a Becker-féle tartalékban volt egy komplett gyújtáslap, ami nagy lelkiismeret-problémát okozott. ,, Hogyha én ezt most odaadom és fölszerelem, akkor nekem mi marad, ha netán…”, de aztán a lelkiismeretem meggyőzött, hiszen ők már… majdnem azt mondtam, hogy szarban vannak, de igen, helyesebb a bajban vannak. Én meg még nem vagyok és hátha nem leszek, úgyhogy leszereltem az övéket, felszereltem a másikat… A nehézség az volt, hogy be kellett állítani a gyújtás helyét. Az én Trabantomat az övék mellé állítottam és úgy mértem a gyújtásidőt. Kipróbálták, sikerült, majd kérdezték, hogy mennyivel tartoznak. Mondom, hogy ,,szó sincs róla, semmivel!”. És kérdeztem a hölgyeket, hogy hol dolgoznak, hát a miskolci KÖJÁL-nál, mondta a hölgy. Jól van, mondom, nem tudtaknévjegyet adni, úgyhogy elbúcsúztunk… Egész idő alatt azon izgultam, hogy mi lesz ezekkel a szegényekkel. Azért mégsem vagyok én autószerelő… A Trabanthoz gyakorlatilag értettem, a sajátomat mindig én javítottam. Azért kértem a hölgyeket, hogy ha megérkeznek, írjanak egy lapot, hogy jól csináltam-e a munkát… Hazaérkezünk. eltelik egy hét, két hét, három hét… sehol egy lap. Felhívom a miskolci Energiafelügyelet titkárságát:,,Szeretnék maguknak egy feladatot adni. Kérdezzék meg a miskolci KÖJÁL-t, hogy ki az a hölgy, aki nyáron Norvégiában volt és tudtam neki segíteni!” Két nap múlva jelentkezik a titkárnő, hogy az a miskolci KÖJÁL igazgatónője. Nekem nem vallotta be, hogy igazgatónő, csak azt, hogy ott dolgozik. Néhány nap múlva Kazincbarcikán volt dolgom, ahova természetesen Miskolcon megyek át, bemegyek a KÖJÁL-hoz. Keresem az igazgatónőt… ,,Jaj, éppen ebédelni van”, kérdezem: ,,Megvárhatom?” ,,Tessék helyet foglalni!”. Várok, várok… Megérkezik a nő, meglát engem: ,,Jaj, épp most akartam írni magának!”. Mondom ,,ne haragudjon, csak végig izgultam, hogy az én laikus munkámnak mi lett az eredménye.” ,,Ó kérem, azóta nem is voltam szervizben, mert olyan tökéletesen ment a munka!”. Na, hát ez csak a külföldi utakról jutott eszembe.

Á.: - Ennek, mint mindennek ugye, van hátoldala is. Mi úgy szoktunk indulni, hogy mindent viszünk a csigaházban, a hátunkon.

B.I.: - Minden tartalékot! Ezt nevezik Becker-féle tartaléknak!

Á.: - Visszük az egész háztartást és soha nem megyünk étterembe, mindig megspóroljuk a devizát és akkor veszünk villanyvonatot helyette az unokának, akkor veszünk sífelszerelést nekik. Meg volt ilyen kempingfőzőnk, és ahogy kikötöttünk, kiszálltunk, azonnal ott volt. Ő elkezdte a sátrat verni, én meg leguggoltam ugye és a kis kempingfőzőn főzni kezdtem a vacsorát.

B.I.: - Én meg ugye sportot űztem abból, hogy amikor ezeken a hivatalos külföldi utakon voltam, hogy minél kevesebb devizát költsek evésre-ivásra, inkább a gyerekeknek hozzak valamit, én vittem magammal szalámit, merülőforralót, kenyeret, így tudtam spórolni. Egyik nagy emlékünk marad Franciaországban, a Loire-menti kastélyok megnézése. Svájcban annak a híres, 3000 méteres hegynek  (Jungfraujoch) a megnézése, ahova vasút visz fel, az is nagy emlék marad. Nyáron, gyönyörű hóban ott fönt.

Á.: - A hegy gyomrában megy a vasút és helyenként vannak ilyen ,,kukucskahelyek”, ahol ki lehet nézni a gleccserre. És akkor megérkezik az ember egy szállodának a gyomrába.

B.I.: - Jaj, hát hogy találkoztam én Brezsnyevvel? Ezt még elmesélem! Moszkvában volt dolgom, a szálloda recepciósát kérem, hogy holnapra, a Borisz Godunovra szerezzenek nekem jegyet!”, mégis, ha már Moszkvában vagyok… Másnap reggel szól nekem a recepciós, hogy kéri az útlevelemet. Nem értettem, egy jegyhez minek, de ,,hát ha kell, akkor itt az útlevél…”. Este megyek az operába, gyönyörű nagy épület, nyolckor óriási fény, az emberek fölállnak és mindenki hátranéz. Én is fölállok, hátranézek… Hát Brezsnyev elvtárs ült a díszpáholyban

Ilyen élményem volt még az ezerkilencszázharminchat… Jaj, nem meséltem még az Olimpiáról! Nahát! Behoznád az olimpiai zászlót? Ja, itt van! 1936. Első gimnazista voltam, tizenegy éves, és a sors olyan kegyes volt, hogy ki tudtam menni a berlini Olimpiára, de azt is el kell mesélnem, hogy hogyan. Volt nekem egy horvát nagyanyám, aki nekünk, gyerekeknek soha nem adott komolyabb ajándékot… Szülinap, névnap, semmi. Nem is nagyon szerettük őt. Akkor még nem tudtuk, hogy a nagyanyánk olyan rendes volt, hogy minden ilyen ünnepi alkalommal tíz pengőt tett be a takarékba. Úgy hogy az tizenegy év alatt olyan szép összeggé gyűlt össze, hogy egy berlini út abból simán kijött, szüleim is még összeszedték a pénzt és így itt Magyarországon vettük meg a bérletet a nagy stadionba, az atlétikai stadionba. Megérkeztünk és ugye akkor miért mesélem ezt az egészet? Mert a megnyitás alkalmából megjelenik Hitler. A németek fölállnak, tisztelegnek, mi ott ülünk…1936-ban még nem volt ez olyan természetes, de hát akkor már a németek Hitler-bolondok voltak és hát így aztán láttam Hitlert is, mint később Brezsnyevet. De hát egy tizenegy évesnek persze más élmény, mint egy felnőttnek Brezsnyevet látni.

De hát csak viccből mesélem, hogy milyen főnökökkel találkoztam életemben. 1946-ban Tildy Zoltán volt Magyarország köztársasági elnöke és ’1946-ban volt a Magyar vasút százéves évfordulója. Valószínű tudjátok, hogy az első vasút száz évvel azelőtt Budapest és Vác között járt. És ezt a százéves jubileumot Vác polgármestere úgy tette ünnepélyessé, hogy Vác nevezetességeit megmutatta az elnök úrnak. Iparosokat, mezőgazdaságot… egy kiállítást szervezett. A nagyapám, aki ipari szerszámokat gyártott, egy kis vitrinbe állította ki az ő ipari szerszámait; dörzsár, fúró, maró… tehát ilyen szerszámokat. És amikor jött az ünnep, akkor nagyapám pont beteg lett és engem, mint huszonegy éves unokáját küldött ki, hogy képviseljem a céget. Megérkezik Tildy Zoltán, a köztársasági elnök és mindenkihez odamegy kezet fogni. ,, Ennél a vitrinnél egy huszonegy éves nyikhaj áll…”. Szegény Tildy zavarban volt, hogy most ki ez, kezet fogjon?, ne fogjon? A polgármester magyarázta, hogy a Hirmann úr megbetegedett, ő az unokája. Aztán Tildy odajött és nekem is kezet adott. A másik főnök, akivel módomban állt kezet fogni, az Göncz Árpád. A Bánki Donát Főiskolának nem tudom, talán századik évfordulója, vagy valami hasonló ünnepsége volt, és én a Bánki Főiskolán évekig professzorkodtam, mint szakmabeli – akkor már nem a műegyetemen. Egy alkalommal jött Árpi bácsi tiszteltem „öreget”. Na mindegy, több elnök nem volt. A maiakkal még nem fogtam kezet, és ahogy elnézem magam, nem is fogok.

B.: - Még lenne egy-két kérdés így az Istvánra visszakanyarodva, hogy mit adott az iskola így a pályafutása megalapozásához? Volt valami érték, vagy konkrét dolog, amire visszaemlékezett, hogy ,,jaj de jó, hogy ez az Istvánban volt!”?

B.I.: - Nem, nem, ezt nem az Istvánnak köszönhetem, legfeljebb annak, hogy jó matematika-fizika tanáraim voltak, tehát én eleve ugye természettudományos beállítottságú voltam.

Á.: Nem találtam a vitrinben az evezős érmed.

B.I.: Meséltem, hogy az Istvános gimnazistákat a Nemzeti Hajós Egylet befogadta, szabályosan, versenysportra. És hát azt is meséltem, hogy egy csomó érmem volt. Na most a háború után a szegény sport egylet megszűnt, lebombázták a szigetet. Cirka húsz évvel ezelőtt a tv-ben nézem, versenyeznek, ilyen csíkos pólóban.  A Nemzeti Hajó Egyletnek ilyen csíkos pólója volt. Nézem a tv-t csíkos dresszben látom az evezősöket. Mi az, van megint Nemzeti Hajós Egylet? Kirohanok a Margitszigetre, oda ahol volt régen. Le van bombázva, semmi nincs. És akkor megkérdezem az embereket, nem tudják-e véletlenül, merre van az Egylet. „De igen, a másik oldalon”. Kiderült, hogy megint van Nemzeti Hajós Egylet, bár most úgy hívják, hogy Danubius Nemzeti Hajós Egylet.

Nagy büszkén hordtam ezt a pólót! Ez most már a D.N.H.E, Danubius Nemzeti Hajós Egylet.

F.: Abban az időszakban az Istvánban voltak nyári táborok?

Nem, akkor mind cserkész-táborokba mentünk. Én háromszor voltam táborban a hármas számú Regnum Marianum cserkészcsapattal. Szomorúan mesélem, hogy azt hiszem 14 éves koromban, hülye fejjel, ott hagytam a cserkészetet.

J.: Tiszapüspöki táborról hallott esetleg?

B.I.: Tiszapüspöki táborban többször voltam (felnőttként). Sőt. Az a lakókocsi, amiben a tanárok szoktak lenni, az enyém volt. Hát az már nagyon rég volt, amikor még mi azt használtuk. Mert akkor még az unokáimat vittem Ausztriába lakókocsival.

De most nagyon jól bevált itt Tiszapüspökiben. Mert a tanároknak, meg a betegeknek van egy fix hely. Egyébként most fogok menni a nyári táborba, meglátogatni a dédunokámat. Tavaly is voltam Tiszapüspökiben.  Mert minden évben meglátogatom. Ennek aztán van még egy oka. Azt már látjátok, hogy én egy bolond evezős vagyok. És amikor Tiszapüspöki elkezdődött, megtudtam, hogy a Tisza mellett van. Hát oda kell valami hajó Rábeszéltem az igazgató nénit, Szakáll Istvánnét, hogy vegyünk kenukat. „Jaj Istenem, hát megfulladnak!” Ne aggódjanak, én ennyit, meg annyit töltöttem vízen, ha rendesen viselkednek az emberek, nem lehet baj. Akkor megvették az első kenukat. Már azóta pár van, hogy mennyi, azt nem tudom. (5-6) Úgyhogy a kenuzás, az azt hiszem nálatok természetes.

Á.: Aztán a családomon keresztül megfertőződött a Radnóti gimnázium is ilyen evezés ügyben. Én ezzel az osztállyal (1992-2000. F osztály), akiknek én voltam az osztályfőnöke, voltam evezni a Dunán.

B.I.: Megkerültük a Szentendrei szigetet.

Á.: Megtanítottunk az osztályból tizennyolc gyereket evezni.

B.I.: Pár evezőssel (kielbottal), nem kenuval.

Á.: Béreltünk csónakokat, még a miénkhez hozzá, és akkor a csapattal megkerültük a Szentendrei szigetet.

B.I.: Sátor is volt, úgyhogy…

Á.: …örök emlék marad.

B.: - Az lenne az utolsó kérdésünk, hogy mit tanácsol a mai istvános diákoknak?

B.I.: - Hát nézd… Nekem két hobbim van (nem vagyok szakember, tehát ezért mondom, hogy hobbim); az egyik a nyelvtanulás, a másik a sport. A többi az persze, hogy kell… de engedjétek meg, hogy ezt az én hobbimnak nevezzem! Minél több nyelvet, minél jobban beszélni, ez a mai életben kell. Az, hogy most angol, olasz vagy francia, ezen lehet vitatkozni. Pár évvel ezelőtt az orosz volt. Hát, megint… elmesélhetem?

F.: - Persze!

B.I.: - Amikor az én László fiam radnótis volt, elsős, akkor orosz osztályba járattam. A baráti társaságom el volt keseredve; hát már a Becker is moszkovita lett? Mondom: ,,Gyerekek! Én nem vagyok moszkovita, nekem az a hitvallásom, hogy egy intelligens magyarnak egyformán kell a nyugati szomszéd és a keleti szomszéd nyelvét is tudni!” A Radnótiban akkoriban olyan tanárok voltak, akik igazi orosz születésűek voltak, alig tudtak magyarul. Úgyhogy aztán orosz osztályba járt, aztán a sors hozzám nagyon kegyes volt, mert az én laboratóriumomban volt egy orosz mérnökasszony. A mérnökasszony olyan kedves volt, hogy elintézte azt, hogy először a Laci fiam, aztán a kisebbik is, egy évet töltött Pionierlagerben, a Szovjetúnióban. Úgyhogy mindketten jól beszéltek oroszul, de én nem vagyok moszkovita, Isten bizony! De hogy jól beszéltek oroszul, az talán nem az Istvánhoz tartozik, mert a nagyobbik fiam a Göncznek az egyik vietnámi útja alkalmával részt vett a szakértői gyűlésen és hát ott a hivatalos nyelv az angol volt, de a tolmács nem jól fordított angolul és hát a nagyobbik fiam így spontán oroszul mondta be. És akkor az egyik vietnámi miniszterrel, aki Moszkvában végzett és természetesen tud oroszul, attól kezdve már csak oroszul beszéltek. Na, ezt csak ezért mesélem el, mert nem árt, ha az ember több nyelvet is beszél.

Á.: - Nos, hadd mondjam el, hogy a hosszú házasságnak mi a titka!

F.: - Nyugodtan, ezt szívesen meghallgatjuk!

Á.: - Hát, hogy hogy kell férjhez menni, arra nem tudok tippeket mondani. Hanem, amint látjátok, mindig mindent együtt csináltunk. Ami az egyiknek a hobbija volt, azt a másik megtanulta, legalábbis én, mint feleség biztos, úgyhogy mindent megtanultam. Azt mondta, nem vesz feleségül, ha én nem tudok evezni! Ilyen egyszerű a dolog… Úgyhogy mindig, minden víkendet együtt töltöttünk, nyaralást is, fiúkat is vittük ide-oda magunkkal, amikor lehetett, mert aztán…

Egy házassági papír nem tartja össze a házasságot. Az embernek néha le kell mondania dolgokról, annak érdekében, hogy azokat együtt csinálhassuk. Nem kell mindig a női egyenjogúságot, a női felsőbbséget hangoztatni.

B.I.: - Nem kell férfi egyenjogúságot sem!

Á.: - Szóval ez a hosszú házasság titka.

B.I.: - A másik pedig, hogy a humort nem elveszíteni!

Á.: - Már ha van..!