Emlékezés Horváth Schandl Katalin tanárnőre
2026. május 16.
1. Emlékbeszéd Horváth Schandl Katalin tanárnő temetésén 2026. március 31-én az Óbudai temetőben
Elmondta: Szakáll Istvánné, a gimnázium egykori igazgatónője
Tisztelt Emlékezők, kedves Istvánosok!
Búcsúzni jöttünk Horváth Schandl Katalin tanárnőtől, a diákok Kati nénijétől. 1971 óta tanított a Szent István Gimnáziumban, élete összeforrt az iskolával: 2008-as nyugdíjba vonulásáig közel negyven évet töltött velünk. Nyugdíjazása után sem szakadt meg ez a kapcsolat, rendszeresen részt vett az iskolai rendezvényeken, ünnepségeken.
A tanárnő az egyetemi diploma megszerzése után a XIV. kerületi Dolgozók Gimnáziumában kezdte pályáját. Akkoriban központi szabályozás határozta meg a friss diplomások munkahelyét, s innen hívta át az I. István Gimnáziumba az iskola legendás igazgatója, dr. Konorót Gyula. A 70-es években szükségessé vált a tantestület frissítése, s az igazgató úr a pályakezdők mellé értő szemmel válogatott a kerület iskoláiból már néhány éve eredményes munkát végző, gyakorlott pedagógusokat.
Kiváló csapatot formált, akik megteremtették a gimnázium máig tartó hírnevét, s akik évtizedekig hűségesek maradtak az iskolához, innen vonultak – vonultunk – nyugdíjba a 2000-es évek elején.
Horváth tanárnő hivatásának tekintette a tanári munkát, nevelő-oktató tevékenységként értelmezte a pedagógus feladatát, mert a személyiség fejlesztése fontosabb volt számára, mint a tananyag puszta átadása.
A klasszikus tanártípust testesítette meg, aki megjelenésével és szellemi eleganciájával hat, s ezáltal tantárgyainak is tekintélyt adott. Történelemtanárként az összefüggések láttatását, magyartanárként a művek érzelmi-értelmi kibontását helyezte előtérbe. Tanítványait felnőttként kezelte, s hangsúlyosnak tartotta a kultúra egészére – színház-, zene-, képzőművészet – fogékony értelmiség nevelését.
Berkes Beatrix 2005-ben érettségizett, jelenleg ügyvédként dolgozó volt tanítványának leveléből idézek: Kis termete ellenére olyan természetes tekintély sugárzott belőle, hogy az órán úgy lett csend, hogy nem kellett fegyelmeznie, nem kellett megemelnie a hangját, mert jelenléte önmagában fegyelmet és tiszteletet teremtett, és mindannyiunkat arra késztetett, hogy odafigyeljünk arra, amit mond. A gimnáziumunk reál profilja ellenére képes volt megmutatni, hogy az irodalom sokkal több, mint egy tantárgy: gondolkodásmód, érzékenység és reflexió a világra. A tanárnő soha nem kész válaszokat adott, nem mondta meg, mit kellene látnunk egy-egy vers mögött, hanem kérdéseivel, figyelmével rávezetett bennünket, hogy mi magunk találjuk meg a jelentéseket a gondolatok mögött. Ez a fajta tanítás nem csak tudást adott, hanem önállóságot és bátorságot is.
- „Mosolygós, derűs, tanítványait szerető kolléga volt”- mondta róla egyik pályatársa.
- „Precíz, pontos munkát végző, nagy empatikus képességgel rendelkező munkatárs” – áll a minősítésében.
Mindkét megnyilatkozásban hangsúlyos a pedagógusi empátia, s szakfelügyeleti jelentésekben a szaktárgyi felkészültség elismerése is. Óráit alaposság, módszertani változatosság, átgondolt tervezés jellemezte, s ügyelt arra, hogy tudása naprakész legyen, s ezzel tanítványait is az ismeretek frissítésére ösztönözze.
Ennek is köszönhető, hogy kiemelkedő eredményt ért el a matematika tagozatos osztályokban, reál beállítottságú diákjaival is mindig eljutott oda, hogy irodalomszeretők és –értők legyenek, azaz harmonikus egységgé tudta kovácsolni a reál érdeklődést a humán világgal.
Horváth tanárnő 1984-ben lett a magyar munkaközösség vezetője, barátnője, Németh Margit pedig egy évvel később a történelemé. Kettőjüket együtt kell említenem, mert az iskola kulturális életére e két munkaközösség szoros együtt-munkálkodása volt igen nagy hatással. Ápolták és gazdagították hagyományainkat, s újdonságok bevezetésével, új ötletek felkarolásával színesítették iskolánk életét. A legfontosabbakat emelném ki:
- a deákavató bevezetése: a keretjáték és a az íratlan szabályok megfogalmazása is Horváth tanárnő tollát dicséri;
- az iskolanap kulturális részének kidolgozása, a drámavetélkedő ötlete, s kiírása – ez az osztályközösségek számára bemutatkozási lehetőséget, s elismerést jelentett a szereplőknek, rendezőnek, díszletezőnek, zenefelelősnek;
- az iskolai nagy ünnepélyeken a hagyományos irodalmi összeállítás helyett egész színdarabok betanulása, előadása;
- a diákújság újraindítása Szóval címmel.
A közösséget formáló színjátszóköri előadások különösen közel álltak a tanárnő szívéhez, szívesen áldozott a próbákra a szabad idejéből, s ötleteivel inspirálta a diákokat. De ugyanilyen energiával készítette diákjait a szavaló- és balladamondó versenyekre, a Kazinczy Szép Kiejtési versenyre vagy az OKTV-re. Eredményei igazolták: 1979-ben 2. hely, 2006ban 11. hely történelemből; 2008-ban 8. hely a magyar irodalom OKTV-n, és sorolhatnánk még.
Az érettségi vizsga a tanárok számára a tanítás minőségének mérlege, a tanárnő elért eredményeire joggal volt büszke. Végigtekintve az évtizedeken a tanárnő páratlanul sok osztályt vitt el az érettségiig, osztályfőnökként nyolcat: 1975, 1980, 1984, 1988, 1992, 1996, 2000 és 2004 években. A közösség kialakításában messzemenően támaszkodott a tanulói öntevékenységre. Az osztályfőnöki órákon túl minden, általa tanított osztályban sok alkalmat teremtett arra, hogy tanítványait megismerje, jó irányba terelje, élettanácsokkal lássa el. A közösségformálás elismeréseként alapította meg 2005-ben – Vargay tanárnővel és Hódsági tanár úrral együtt a Pro Alma Matre Díjat, az iskolai élet legszélesebb területén dolgozó tanuló elismeréseként.
Mondhatjuk, hogy szerencsések és büszkék azok, akik ezekben az évtizedekben voltak „istvánosok”: ez a gimnázium felemelkedésének ideje volt, ami mind a tanulmányi átlag emelkedését (2,7-ről 4,00 fölötti átlagra), mind a diákélet színesedését tekintve. Ez idő alatt indultak a tagozatok és a hatévfolyamos képzés, az iskolai táborok, külföldi kapcsolatfelvételek, utazások, és ez volt az iskolai zenekar fénykora is. Ekkor kaptuk vissza a Szent István nevet.
Horváth Schandl Katalin tanárnő mindezeknek részese és motorja is volt, munkásságának elismeréseként vezető pedagógusi címet, miniszteri dicséretet, Arany Katedra Emlékérmet, illetve Pedagógus Szolgálati Emlékérmet kapott.
Nemcsak a kollégától búcsúzom. Búcsúzom a barátunktól, hisz a 37 év közös munka, a 18 nyugdíjas (közel 55 év!) alatt mélyebb kapocs alakult ki közöttünk. Sok örömet éltünk meg, büszkék lehettünk diákjainkra, ahogy azt az iskola 100 éves, jubileumi tanévi eseményein és a gálaünnepségen is megtapasztalhattuk.
Csendes, halk szavú, derűs természete könnyűvé tette a közös munkát. Mindig arra törekedett, hogy az esetlegesen kialakult konfliktusokat elfogadhatóan feloldja, ezzel tiszteletet vívott ki diákjai és tanártársai körében.
Az iskolában, az iskolának élt; mi tölthette még ki napjait?
Nagy utazó volt, igazi világjáró. Az átélteket megosztotta mindannyiunkkal, s élményeit az órákra is magával vitte, diavetítéssel, prospektusokkal ösztönözve élményszerzésre tanítványait is. Ragyogó történetekkel fűszerezte előadásait, mindannyiunk világlátását tágítva ezzel. Örök szerelme Bécs volt, minden évben kilátogatott a császárvárosba, különösen adventkor, a karácsonyi vásárok idején, meglátogatva egy-egy híres kávéházat is.
Nagy színházrajongóként bérlete volt a Víg-, a Madách és a Nemzeti Színházba, s mind kollégái, mind tanítványai figyelmét felhívta az érdekesebb előadásokra, s szervezte is a látogatásokat. Fontosnak tartotta a zenei műveltséget, a zenekar lelkes támogatójaként népszerűsítette és látogatta az istvános hangversenyeket a mind a Zeneakadémián, mind a MÜPA-ban.
A tantestületen belül híres volt süteménykészítő zsenialitásáról. Csodálatos, szebbnél szebb és finomabbnál finomabb sütiket tálalt a közösségi alkalmakkor, ünnepségeken. Nyarait Balatonszárszón töltötte a nagyszülők ősi nyaralójában. Szívesen fogadta a betérő kollégákat, volt tanítványokat. Sokat foglalkozott a kerttel, virágait szomszédai is megcsodálták, a vidék a második, később szinte első otthonává vált, elsősorban egészségi állapota, a kényelmesebb élettér miatt.
Nekem személyesen – s többi nyugdíjas barátunknak is – óriási ajándékot adott, amikor megalapította a „Nyugdíjas Tanárok Baráti Körét”. Havonta legalább egyszer a hónap 3. szerdáján találkozunk, s egy-egy múzeum, tárlat meglátogatása után egy cukrászdában, kávézóban beszélgetünk a tanítványokról, az „István” aktuális eseményeiről, a világ dolgairól.
Tudtuk, hogy 2022-ben Kati covidos lett, hosszan betegeskedett, s erős térd- és lábfájdalma alakult ki szövődményként. Egyre nehezebben járt, s Katalin-napi összejövetelünkön szembesültünk a tünetek súlyosbodásával. A felajánlott segítséget kedves mosollyal visszautasította azzal, hogy mindent meg tud oldani egyedül. Állandó kapcsolatban maradtunk, s így tudtunk intézkedni kórházba kerüléséről január elején. A kezdeti javulás után váratlanul rosszabbodott az állapota, februárban itt hagyott bennünket.
Búcsúzom a kollégától és a baráttól. Búcsúzom, de szívemben őrizni fogom optimista történeteit, kávézós-nevetős beszélgetéseinket, a füvészkerti barangolásokat, a Duna-parti és parkbéli sétákat, a kirándulásainkat, s mindazt a sok együtt megélt pillanatot, melyek jobbá, élménytelibbé tették a közös munkát és az én személyes életemet is.
Köszönöm!
Tisztelt Emlékezők!
A jelenlévők és a jelen nem lévő emlékezők nevében búcsúzom. Megnyugtató számunkra az a tudat, hogy Horváth-Schandl Katalin tanárnő nyugodt, tiszta lelkiismerettel távozhatott egy hosszú dolgos, sikeres élet után!
Emlékét szívünkben őrizzük! Nyugodj békében!
2. Juranovszky Csaba 2002-ben érettségizett tanítvány visszaemlékezése
Juranovszky Csaba vagyok, a Tanárnő 1998-tól 2002-ig tanított engem történelemre és magyarra. Sosem felejtem el az első istvános magyar dolgozatot. Odüsszeia volt a téma. Fogalmunk sem volt, hogy milyen lesz a számonkérés. Vajon szúrópróbaszerűen rákérdez majd tényadatokra? Vagy a magasröptű tankönyvi eszmefuttatásokat vagy esetleg az órán közösen kihámozott dolgokat kell majd visszaadni? Senki sem tudta. Mindenki olvasta és magolta mindet. Másnap mindenki előtt ott volt az A4-es méretű füzetből kitépett ív. 4 oldalnyi hely a bármire is. És gyomorgörccsel vártuk a tanárnőt, aki pontosan érkezett, frissen, mosollyal az arcán. Egyetlen szó nélkül letette a ridiküljét a tanári asztalra és a kezében tartott papírról elkezdett írni a táblára. Soha se előtte, se azóta nem láttam olyan írott, nagy A betűt, mint az övé volt. Pont olyan volt, mint a kis A betű csak kétemeletes kiadásban. Lassanként felfogtuk, hogy dolgozat címek kerültek fel egymás alá, három alternatíva. Idézetek a műből és magyarázat hozzá. Az idézetekre már nem emlékszem, de a magyarázatokra igen. A leleményes Odüsszeusz, a tűrőlelkű Odüsszeusz, az okosszívű Penelopé. Ha valamire, erre nem számítottunk. Legalábbis én biztosan nem. De egy pillanat alatt kellett felnőni a feladathoz, választani és a műnek azon pontjait kiragadni és ügyesen összefűzni, amelyek a választott címet támasztják alá. Rá voltunk kényszerítve, hogy talán életünkben először, felnőttesen, logikusan felépített formában adjuk vissza a magunkban felhalmozott tudást.
Órákon sosem jelentkeztem, de ha muszáj volt megszólalni, akkor tudtam a helyes választ. Egyszer a csoportbontásos nyelvtan órán szóvá is tette ezt a tanárnő. Nem nagyon tudtam mit felelni. Féltem, izgultam - ez még az első évünk volt - kellemetlenül éreztem magam minden esetben, amikor a még félig idegen osztálytársak előtt bármilyen módon is szerepelnem kellett. Akár még egy ilyen, nem egészen a tananyaghoz kapcsolódó kérdésre is. Akkor azt mondta a tanárnő, hogy kitűnő tanulókra jellemző habitusom van. Attól kezdve, ha egy feltett kérdésére nem jelentkezett senki vagy sok próbálkozás után sem jött jó válasz, rendszeresen hozzám fordult és megkérdezett. Nem felszólított, nem kötelezett válaszra, hanem mintegy megkérdezte a véleményemet a dologról. És mikor jó választ adtam, egy apró mosollyal, a szemeivel és egészen finom gesztusokkal meg is dicsért. Évekbe telt, de elérte, hogy lett önbizalmam és jelentkeztem. És megesett, hogy nem mondtam jót, de éreztem, hogy elnézően bánt velem ilyenkor is. Tudta, hogy a legnagyobb szükségem a bátorításra volt, mert kóros önbizalomhiányban szenvedtem. Most már tudom őszülő fejjel, hogy rengeteg szeretetet is kaptam tőle akkor. Egészen finom, szolid, szinte felfoghatatlan formában.
Mikor elballagtunk, elmondta nekünk, hogy különleges helyet foglaltunk el a szívében. Számomra ez megrendítő volt, hogy ez a kivételes tanár egyéniség, aki számtalan tehetséges és nagyszerű diákot és osztályközösséget taníthatott az évek során, ennyire szeretett minket és ilyen jó véleménnyel volt rólunk.
Fülembe csengenek az elkövetkező 60-70 évre tett ajánlásai, hogy mit is érdemes olvasni, látni és megtapasztalni a világból. Persze az üzenet akkor is több volt egy-egy mű címénél, hiszen az idő végességére és a beosztás fontosságára is felhívta a figyelmünket már tinédzser korunkban, akkor, amikor még hajlamosak voltunk azt hinni, hogy sose halunk meg.
A lebegtetés mestere volt. Nem a keretbe záró vehemenciával kimondott, harsogó, egysíkú igazságoké, hanem a gondolkodásra késztető, nyitott mondatoké. Milyen éles és fontos váltás ez a matematika és fizika egzakt világában jeleskedő diákok számára! Tanulság, hogy az élet nem feltétlenül és nem minden aspektusában szorítható mérhető adatok közé. Az életre nevelt bennünket. De nem drasztikus eszközökkel, hanem többek között a Mi a szép? felütésű házi dolgozattal, amely címet aztán nem is magyarázott, hanem hagyta, hogy a kérdés a bőrünk alá menjen és érjen valamivé.
Kedves Tanárnő, megtanultuk a leckét. Ma már nem tudnánk ötösre felelni nyelvtanos kérdésekre és jó eséllyel két-három memoritert, ha sikerülne egyáltalán így-úgy összekaparni. De megértünk és megértettünk már sok mindent az életből. Látjuk és értjük, hogyan tudott szeretni bennünket. Törődve, finoman, távolból, mintegy fátyol mögül. A legtöbbünk úgy viseli a lényén, a személyiségén a kezei nyomát, hogy még csak nem is sejti, nem is tud róla. De mindannyiunkhoz hozzátett és jobb emberekké váltunk általa. Ezt adta nekünk. És köszönünk, szívből köszönünk mindent!
3. Baloghné Lovas Ágnes visszaemlékezése
Kedves Megjelentek! Kedves Gyászolók!
Baloghné Lovas Ágnes vagyok, Kati néni egyik tanítványa, maholnap nyugdíjas pedagógus. Kati néni az osztályfőnökünk volt. 46 éve, 1980-ban érettségiztünk az akkori I. István Gimnáziumban.
Kati néni kiegyensúlyozott, határozott, következetes, egyenes volt velünk, talán szigorúnak is mondható. Önállóságra nevelt, nem babusgatott, de szeretett minket, közösséget formált belőlünk. Hogy ezt milyen tudatosan csinálta, a végén derül ki. A mai napig rendszeresen találkozunk osztályszinten, tudunk egymásról, kisebb csoportokban baráti kapcsolatban is vagyunk egymással.
Osztálytalálkozóinkon Kati néni is rendszeresen részt vett, mindig meglepve minket derűjével, frissességével, érdeklődésével alakuló életünk, családjaink iránt. Egyik ilyen alkalommal mondta is, hogy ne haragudjunk, de most már jobban érdeklik őt a gyerekeink, mint mi! 2010-ben pedig azt mondta, hogy 2008-ban befejezte a tanítást, végigvitte az utolsó osztályát, mindent lezárt, lekerekített. Egyszerűen, tisztán.
Szeretnék néhány kiragadott, apróságnak tűnő emléket felidézni annak bizonyítására, hogy mennyire fontosak voltunk számára.
Mikor minden tanév elején mezőgazdasági munkára mentünk, Kati néni mindig kiharcolta, hogy a legjobb, legtisztább munkákat kapjuk: legtöbbször almát válogattunk, vagy almát szedtünk. Emlékezetes alkalmak voltak, sokat énekeltünk, beszélgettünk, versenyeztünk, nevettünk.
Karácsonykor mézest sütött nekünk, és egyszer még egy saját kezűleg készített kis ajándékot is kaptunk tőle: mindenkinek horgolt egy kis állatfejet, amit sokan megőriztünk a hosszú évek során. Több mint harmincan voltunk akkor az osztályban, ilyet csak szeretetből lehet csinálni.
Két másik ajándékot is kaptunk tőle búcsúzóul, amikor érettségiztünk: egy-egy kötetet a Szép versek-sorozat 1979-es kiadásából, én azzal a beírással, hogy: „Lovas Ágnesnek, kedves tanítványomnak, Horváth Schandl Katalin, 1980. május 10.”
És egy másik saját készítésű ajándékot, egy kis hajót is kaptunk az előttünk álló hosszú útra, ami dióhéjból készült, volt árboca, a tetején egy kis magyar zászlóval, és a vitorláján mindenki a saját nevét olvashatta. Életem e kis hajója, ha viharverten is, de megvan!
Meglátogatott minket gyermekeink születése után, és hosszú éveken át köszöntöttük egymást karácsonyi lapokkal.
Ízületi fájdalmakkal küzdött a Covid után, de ha felhívtam, ugyanaz a kislányos, vidám hang szólt bele a telefonba.
Visszatérve még az iskolára, negyedikben, az utolsó tanítási napon körbeültetett minket, és felolvasta nekünk Exupéry regényéből azt a részt, amikor a Kis herceg találkozik a rókával. Akkor döbbentünk rá, hogyan igyekezett lépésről lépésre megszelídíteni minket magához, és bennünket egymáshoz.
„Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít. (...) sok-sok türelem kell hozzá. Először leülsz szép, tisztességes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én meg majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.” – mondta a róka a kis hercegnek.
Legvégül:
Kati néni egyik legkedvesebb, akkor még szó szerint kortárs költője, Nagy László volt. Tőle szeretnék egy verset elmondani az én ajándékomul, köszönetemül, búcsúzóul:
Ballada
Szüleimben már a halál érik.
Mért születtek, mért halnak, nem kérdik.
Ők a vetést féltik fagytól, tűztől,
golyótól a sok fiatal mellett —
Némán is az életről perelnek
s nem hallják meg, ha a halál kürtöl
Ó, halál, te örök telhetetlen,
gyűlöletes, mégis győzhetetlen,
engem mindig zaklató fehérség!
Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem,
ellenséged vagyok rendületlen,
embereknek kell ez a merészség.
Drága Kati néni!
Mindent köszönünk!
Nyugodjon békében!
4. Zeke Gyula visszaemlékezése
Búcsú régi tanárnőmtől
Kedves Tanárnő, Kedves Kati néni!
Tovább élni bárkinél is mindig némi bűntudat és lelkifurdalás, hiszen tudjuk, a halállal a legszemélyesebbé váló kérdésre van-e élet, vagy egyáltalában: bármi a halál után – mi, túlélők vagyunk az egyetlen bizonyos válasz. Amíg a halálunk őrzi személyességét (nem volt és nem lesz mindig így), addig egyfajta élet föltétlen követi az eltávozottét, az ideig-évig még itt maradottaké.
Ismerőseink, barátaink és szeretteink halála így nem csupán fájdalom és szomorúság, de a túlélő zavart döbbenete is, hiszen gyermek- és kamaszkorunkban sokáig azt hittük, hogy nincs más dolgunk, mint boldogan élni. S jókedvünkben ehhez még hozzá is tettük, mert így visszhangzott a fülünkben, amíg meg nem halunk. Ám ez, ez a meghalás oly soká lesz, gondoltuk magunk bízón akkor, hogy foglalkozni sem érdemes vele. Igen, a személyes élet a maga csinos keserveivel, majd nyomában az émelyítő történelem és a létezés minden szomorúsága csak később szakad a nyakunkba, amikor egyszerre gyanúsan meglódul az idő...
Tanár és diákja viszonya nem csak a maga idejében marad zárt és korlátozott, de az esetek nagy többségében egy életen át megőrzi határoltságait és időkapszula-jellegét. Osztályom s benne magam az 1971 és 1975 közötti négy évben voltunk Kati néni tanítványai. Magyar irodalmat és nyelvtant tanított nekünk az I. István gimnáziumban, ebben az akkor is híres „reál-gimnáziumban”, ahová apám abban a reményben íratott annak idején, hogy elhagyom már korán mutatkozó bölcsész hajlamaimat és két lábon járó ember lesz belőlem. Nem vált be a számítása, s hogy így esett, azt a történelem tanárnőnk, Véghelyi Józsefné Anci néni mellett Kati néninek is köszönhettem.
Vártam az óráit, mindig vártam, erre jól emlékszem, néztek is rám a többiek. Rólam hamar láthatta, hogy olthatatlan szomjúság fűz a tárgyaihoz, ám én is kamasz voltam, s jól emlékszem órai mókáim és szellemesnek szánt közbeszólásaim némelyikére, melyekkel saját népszerűségem építése érdekében nehezítettem a dolgát.
Mert tanítani – jóideje nagyon is tudom – egyáltalában nem könnyű munka, amiben az évtizedekkel megszerzett rutin is csak kevéssé segíthet. Negyvenöt perc egy tanóra, ugye, tán most is annyi, nem tudom. És ott ül, esetünkben, ha jól emlékszem negyvenkét kamasz gyerek, akiknek már megvannak a maguk vágyai és bajai, amelyeket nem Sophoklesszel vagy Molière-rel, nem Balassival vagy Vörösmartyval s még csak nem is Adyval vagy Tóth Árpáddal remélnek enyhíteni. Az ő nyelveik nekik egyszerűen túl távoliak ehhez. Ha egyáltalán, csak majd később érkeznek meg hozzájuk, egyesekhez, talán.
Az úgynevezett anyag ráadásul nem afféle csomag, melyet a tanár postás módjára átad a diákjainak. Abból úgy semmi nem lesz. Esélye akkor van, ha sikerül felkeltenie az érdeklődésüket. Ez igen nehéz dolog, ismétlem, még egyetemi, szemináriumi szinten is, nemhogy negyvenkét tétova gyerekemberrel, akik az irodalmat csak annyiban tartják fontosnak, mert majd érettségizniük kell belőle. Nem beszélve a nyelvtanról, amely komoly stúdium, és csak sok munka árán mutatja fel a szépségeit.
Szóval mindezeket tudva és előre bocsátva mondhatom, hogy Kati néni órái majdnem minden esetben eljutottak A-ból B-be, és sosem könnyen, de valamiképp mindig kikerekedtek. Köszönettel tartozunk neki ezért most, a végső számadásnál mind, akiket valaha tanított, több ezren szerte e szűkülő (s mindegyre szűkölő) világon.
Kosztolányi írja a Lenni vagy nem lenni című 1930-as, múlhatatlan esszéjében, hogy a magyar irodalom jelképes módon a Halotti beszéddel kezdődik. Tegyük hozzá ehhez még, tudjuk, hogy az irodalom nem képes választ adni az élet kérdéseire, nem arra találtuk ki magunknak, hanem gyönyörködésre és vigaszul. Életünk és irodalmunk, az ottliki létezés-szakma végbizonyítványa így gyászjelentésünk maga.
Igen, Tanárnő, tudjuk az anyagot, nagy nehezen megtanultuk, úgy-ahogy, ám nem tudjuk a lelket és a szellemet sem tudjuk, hogy mi is az, honnan van és hová lesz belőlünk. Hadd búcsúzzam e tanácstalan kétségben Kati nénitől Babitscsal, az Ősz és tavasz között egy versszakával, melyet – ha igaz – érintettünk is annak idején valamelyik bő félszázad előtti órán. Magamban odabent, miközben olvasom, avatott versmondónk, a szintén rég nem élő Gáti József hangján szólnak a sorok.
Este van már, sietnek az estékÁlnokul, mint a tolvaj öregségmely lábhegyen közeledik, halkan,míg egyszer csak ugrik egyet, s itt van!Nem tudjuk már magunkat megcsalni:óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!